Könyvek és versek

Presser Gábor – Sztevanovity Dusán

Az ablakszárny csapkod a szélben
Makacsul szállni akar
A szobában december borzong
S te nem jössz, hogy betakarj

Az írógép nem kattog éjjel
– tíz oldal három forint –
S közben tudtam, ha hajnalig bírod
Egy Sport szeletet kaphatnék megint

Én próbáltam jó lenni, hidd el
Az indigót nem dugtam el
S te becsaptál, becsaptál engem
Az hittem, mindig leszel

A kalácson nincsenek díszek
S az íze sem lett ugyanaz
A recepted olvastuk százszor
De lehet, hogy így nem igaz, az sem igaz

Óvtál a haragtól mindig
„Az ember, ha jó, megbocsát”
Az unokád felnőttebb nálam
Ő, azt hiszem, hallgatna rád

Az ablakszárny verdes a szélben
Az idővel így felesel
S kattogva segít, hogy értsem
A mamák nem mennek el, nem mennek el

Osvát Erzsébet

Velem voltál örömömben,
velem voltál bajban,
velem voltál, ha sírtam,
velem, ha kacagtam.
Meséltél és meséltél
igazakat, szépet,
kívántam, hogy a meséd
sose érjen véget.
Mit adtam én cserébe?
Te azt sose kérted,
de talán a két szemem
elárulta néked.

Ha számbavetted mind a vétkeid
Szemed ha metszőn önmagadba látott:
Az ismeretlen sok-sok bűnödért

Még mondj el egypár miatyánkot!

Mert szüntelen a mi bűnbeesésünk,
Mert végtelen a vétkeinknek száma
S talán nem az a legölőbb csapás,

Mit sujt az öklünk tudva, odaszánva.

A legsikoltóbb seb talán nem az,
Mit oszt a kardunk nyilt, lovagi tornán
S tán az se, mit suttogva, hátmögött

Ejtünk kajánul, titkon és orozván.

A legsikoltóbb, legégőbb sebek
Egy mosolyunktól nyílnak, úgy lehet,
Mely indult jóakarat ösvenyén

És öntudatlan gúnyba tévedett.

A legszörnyűbb lavinák úgy lehet,
Indulnak egy elejtett szó nyomán,
Mit elhallgatni - véltük - nincs miért,

S mit elhallgatni jobb lett volna tán.

S mikor egy gyötrődő szív úgy eped
Egy szónkért, mely meg tudná váltani,
S virágoskertből sivataggá lesz,

Mert azt az igét nem mondottuk ki.

Mert elnéztünk a ködös messzeségbe,
A léptünk rajta döngve áthaladt,
Semmit se tettünk - csak nem vettük észre -

És eltapostuk, mint egy bogarat.

Oh végtelen a vétkeinknek száma,
Mi álomroncsba, tört reménybe járunk,
Pusztán azáltal, hogy élünk, megyünk,

Szüntelen egy virágot tör le lábunk.

Ha számbavetted mind a vétkeid,
Szemed, ha metszőn önmagadba látott:
Az ismeretlen sok, sok bűnödért
Még mondj el egypár miatyánkot.

Arany János

Zavarva lelkem, mint a bomlott cimbalom;
Örűl a szívem és mégis sajog belé,
Hányja veti a hab: mért e nagy jutalom?
Petőfit barátul mégsem érdemelé.

Hiszen pályadíjul ez nem volt kitűzve...
Szerencse, isteni jó szerencse nékem!
Máskép szerény művem vetém vala tűzbe,
Mert hogyan lett volna nyerni reménységem?

És mily sokat nyerék! Pusztán a pályabér
Majd elhomályosít, midőn felém ragyog:
De hát a ráadás!... Lelkem lelkéig ér,
Hogy drága jobbkezed osztályosa vagyok.

S mi vagyok én, kérded. Egy népi sarjadék,
Ki törzsömnek élek, érette, általa;
Sorsa az én sorsom s ha dalra olvadék,
Otthon leli magát ajakimon dala.

Akartam köréből el-kivándorolni:
Jött a sors kereke és útfélre vágott,
S midőn visszafelé bujdokolnék, holmi
Tüske közől szedtem egynehány virágot.

Jöttek a búgondok úti cimborának,
Összebarátkoztunk, összeszoktunk szépen;
Én koszorút fűztem, ők hamiskodának,
Eltépték füzérem félelkészültében.

Végre kincset leltem: házi boldogságot,
Mely annál becsesb, mert nem szükség őrzeni,
És az Iza partján ama hű barátot...
Nem is mertem volna többet reményleni.

Most, mintha üstökös csapna szűk lakomba,
Éget és világít lelkemben leveled:
Oh mondd meg nevemmel, ha felkeres Tompa,
Mily igen szeretlek Téged s őt is veled.

Ady Endre

Mit jelent e szó? Önmagát feledni,
S magában érezni a mindenséget,
Egy világot veszteni, s újat nyerni,
Jelenti ez a bűn előtt az édent.

Akarni egy világot, s megszerezni,
És önmagát tagadva meg körében
Benne magát egészen visszanyerni,
Két álmot egy álommá szőni szépen!

Kettős világból teremteni egyet,
melyek magukban csak hiányos árvák,
Új életet alkotni kettő helyett,
Mely acélból s tűzkőből nyerte lángját.

Ha szól a csengő hangja,ha szól indulni kell,ha szól a hangja csörren,és mi indulhatunk megint,és mi indulhatunk megint.Mert a nagyvilágba kint baj van.

Itt vagyunk,mi vagyunk a minimentők,ha elindul a bajban a megmentő,nem túl erős és nem túl nagy de mégis velünk lesz boldog ez a fényes nap.Jó minimentők gyerünk!

Ki tudja merre, merre visz a végzet,
Göröngyös úton sötét éjjelen.
Vezesd még egyszer győzelemre néped,
Csaba királyfi csillag ösvényen.

Maroknyi székely porlik, mint a szikla,
Népek harcának zajló tengerén.
Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!

Ameddig élünk magyar ajkú népek,
Megtörni lelkünk nem lehet soha.
Szülessünk bárhol, Földünk bármely pontján,
Legyen a sorsunk jó vagy mostoha.

Keserves múltunk évezredes balsors,
Tatár-török dúlt, a labanc rabigált.
Jussunk e honban, székely magyar földön,
Szabad hazában éljünk boldogan.

Édes Szűzanyánk, könyörögve kérünk,
Mentsd meg e népet, vérző nemzetet!
Jussunk e honban, székely magyar földön,
Szabad hazában éljünk boldogan.

Ki tudja, innen merre visz a végzet,
Országhatáron, óceánon át.
Jöjj hát, királyunk, itt vár a Te néped,
Székely nemzeted Kárpát-bérceken.

Ős szabadságát elveszti Segesvár,
Mádéfalvára fájón kell tekints.
Földed dús kincsét népek élik s dúlják,
Fiadnak sokszor még kenyere sincs.

Már másfélezer év óta Csaba népe,
Sok vihart élt át, sorsa mostoha.
Külső ellenség, jaj de, gyakran tépte,
Nem értett egyet akkor sem soha.

Maroknyi székely porlik, mint a szikla,
Népek harcának zajló tengerén
Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!

Karácsony ünnepén
Mindenhol gyertya ég
Békesség jelképe
A gyertyaláng
Mindennap gyújtsatok
Gyertyákat, emberek
Égjen a gyertyaláng
Mindenhol már

Halvány kis gyertyaláng
Hol van a kékmadár
Mindenki várja őt
Mért nem jön már
Sok még a gyűlölet
Éhség és szenvedés
Mikor lesz vége már
Kis gyertyaláng

Fenyőfa, sok cukor
Ajándék mindenhol
De az én szívemben
Nincs nyugalom
Ki mondja meg, nekem
Hol éljek, mit tegyek
Hogy karácsony ünnepén
Boldog legyek

Ki mondja meg, nekem
Hol éljek, mit tegyek
Hogy karácsony ünnepén
Boldog legyek

Jorge Louis Borges

Idővel az ember megérti, mi a különbség a között,
hogy tartasz egy kezet vagy leláncolsz egy lelket...
és megtanulod, hogy a szerelem nem azt jelenti,
hogy lefekszel valakivel;
és hogy ha nincs valaki melletted,
nem azt jelenti, hogy egyedül vagy;
és megtanulod, hogy egy csók még nem szerződés,
és az ajándék nem ígéret;
és elfogadod a zuhanást emelt fővel és nyitott szemmel;
és megtanulod az utakat a mára és a mostra építeni,
mert a holnap nem garantálja a terveidet,
mert a holnapnak mindig van egy csomó olyan változata,
ami megállíthat téged félúton;
és idővel megtanulod, hogy a nagyon sok is,
az életet adó meleg is égethet és elszenesíthet.

Fogjál hát neki ültetni a saját kertedet,
és díszítgetni a saját lelkedet ahelyett,
hogy mástól várod, hogy virágot hozzon...
- és tanuld meg, hogy tényleg el tudod viselni,
hogy tényleg van erőd, és tényleg értékes vagy.

És az ember csak tanul és tanul...
És idővel megtanulod, hogy ha csak azért maradsz valakivel,
mert gazdag jövőt ígér, előbb utóbb visszatérsz a múltba.
Idővel megtanulod, hogy csak az tud boldogságot adni,
aki elfogad hibáiddal, és nem akar megváltoztatni,
de ha csak azért maradsz valakivel,
hogy ne légy egyedül, idővel majd nem akarod látni.
Idővel megtanulod, hogy az igazi barát kevés,
és harcolnod kell érte, mert másként körülvesznek a nem igazak.
Idővel megtanulod, hogy a haragból kimondott szavak
egy életen át bánthatják azt, akit megsérteni akartál.
Idővel megtanulod, hogy mindenki mondhatja "sajnálom",
de megbocsájtani csak a nagy lelkek tudnak.
Idővel megtanulod, hogy ha megsértettél egy barátot,
valószínű, soha nem lesz úgy, mint régen.
Idővel megtanulod, hogy lehetsz boldog az új barátokkal is,
de eljön az idő, amikor hiányozni kezd az a régi.
Idővel megtanulod, hogy semmi sem ismételhető.
Idővel megtanulod, hogy ha megalázol és lenézel egy teremtményt,
előbb-utóbb visszakapod sokszorosan.
Idővel megtanulod, hogy ha sietteted, kikényszeríted a dolgokat,
nem válnak a remélté,
és megtanulod, hogy a Ma a jó, pont ez a perc, nem a holnap;
és megtanulod, hogy ha jól is érzed magad azokkal, akik körülvesznek,
mindig hiányozni fognak azok, akik már nincsenek.
Idővel megtanulod, hogy ha megbocsájtással próbálkozol,
vagy bocsánatkéréssel, vagy kimondani, hogy szeretsz és vágyódsz,
hogy szükséged van rá, hogy barát szeretnél lenni, egy sír fölött haszontalan.
Megtanulod ezt mind, de csak idővel.

Radnóti Miklós

KÖLTŐ

Üdvözlégy, jól bírod e vad hegyi úton a járást
szép öregember, szárny emel-é, avagy üldöz az ellen?
Szárny emel, indulat űz s a szemedből lobban a villám,
üdvözlégy, agg férfiu, látom már, hogy a régi
nagyharagú próféták egyike vagy, de melyik, mondd?


PRÓFÉTA

Hogy melyik-é? Náhum vagyok, Elkós városa szült és
zengtem a szót asszír Ninivé buja városa ellen,
zengtem az isteni szót, a harag teli zsákja valék én!


KÖLTŐ

Ismerem ős dühödet, mert fennmaradott, amit írtál.


PRÓFÉT

Fennmaradott. De a bűn szaporább, mint annak előtte,
s hogy mi a célja az Úrnak, senkise tudja ma sem még.
Mert megmondta az Úr, hogy a bő folyamok kiapadnak,
hogy megroggyan a Kármel, a Básán és a Libánon
dísze lehervad, a hegy megrendül, a tűz elemészt majd
mindent. S úgy is lőn.


KÖLTŐ

Gyors nemzetek öldösik egymást,
s mint Ninivé úgy meztelenül le az emberi lélek.
Mit használnak a szózatok és a falánk fene sáskák
zöld felhője mit ér? hisz az ember az állatok alja!
Falhoz verdesik itt is, amott is a pötty csecsemőket,
fáklya a templom tornya, kemence a ház, a lakója
megsűl benne, a gyártelepek fölszállnak a füstben.
Égő néppel az utca rohan, majd búgva elájul,
s fortyan a bomba nagy ágya, kiröppen a súlyos ereszték
s mint legelőkön a marhalepény, úgy megzsugorodva
szertehevernek a holtak a város térein, ismét
úgy lőn minden, ahogy te megírtad. Az ősi gomolyból
mondd, mi hozott most mégis e földre?


PRÓFÉTA

A düh. Hogy az ember
ujra s azóta is árva az emberforma pogányok
hadseregében. - S látni szeretném ujra a bűnös
várak elestét s mint tanu szólni a kései kornak.


KÖLTŐ

Már szóltál. S megmondta az Úr régen szavaidban,
hogy jaj a prédával teli várnak, ahol tetemekből
épül a bástya, de mondd, évezredek óta lehet, hogy
így él benned a düh? ilyen égi, konok lobogással?


PRÓFÉTA

Hajdan az én torz számat is érintette, akárcsak
bölcs Izaiásét, szénnel az Úr, lebegő parazsával
úgy vallatta a szívem; a szén izzó, eleven volt,
angyal fogta fogóval s: "nézd, imhol vagyok én, hívj
engem is el hirdetni igédet", - szóltam utána.
És akit egyszer az Úr elküldött, nincs kora annak,
s nincs nyugodalma, a szén, az az angyali, égeti ajkát.
S mennyi az Úrnak, mondd, ezer év? csak pille idő az!


KÖLTŐ

Mily fiatal vagy atyám irigyellek. Az én kis időmet
mérném szörnyü korodhoz? akár vadsodru patakban
gömbölyödő kavicsot, már koptat e röpke idő is.


PRÓFÉTA

Csak hiszed. Ismerem ujabb verseid. Éltet a méreg.
Próféták s költők dühe oly rokon, étek a népnek,
s innivaló! Élhetne belőle, ki élni akar, míg
eljön az ország, amit igért amaz ifju tanítvány,
rabbi, ki bétöltötte a törvényt és szavainkat.
Jöjj hirdetni velem, hogy már közelít az óra,
már születőben az ország. Hogy mi a célja az Úrnak, -
kérdém? lásd az az ország. Útrakelünk, gyere, gyüjtsük
össze a népet, hozd feleséged s mess botokat már.
Vándornak jó társa a bot, nézd, add ide azt ott,
az legyen ott az enyém, mert jobb szeretem, ha göcsörtös.


Lager Heidenau, Zagubica fölött a hegyekben.
1944. augusztus 23

Petőfi Sándor

Nyári napnak alkonyúlatánál
Megállék a kanyargó Tiszánál
Ott, hol a kis Túr siet beléje,
Mint a gyermek anyja kebelére.

A folyó oly símán, oly szelíden
Ballagott le parttalan medrében,
Nem akarta, hogy a nap sugára
Megbotoljék habjai fodrába’.

Síma tükrén a piros sugárok,
(Mint megannyi tündér) táncot jártak,
Szinte hallott lépteik csengése,
Mint parányi sarkantyúk pengése.

Ahol álltam, sárga föveny-szőnyeg
Volt terítve, s tartott a mezőnek,
Melyen a levágott sarju-rendek,
Mint a könyvben a sorok, hevertek.

Túl a réten néma méltóságban
Magas erdő; benne már homály van,
De az alkony üszköt vet fejére,
S olyan, mintha égne s folyna vére.

Másfelől, a Tisza tulsó partján,
Mogyoró- s rekettye-bokrok tarkán,
Köztök egy csak a nyilás, azon át
Látni távol kis falucska tornyát.

Boldog órák szép emlékeképen
Rózsafelhők usztak át az égen.
Legmesszebbről rám merengve néztek
Ködön át a mármarosi bércek.

Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe
Egy madár csak néha füttyentett be.
Nagy távolban a malom zugása
Csak olyan volt, mint szunyog dongása.

Túlnan, vélem átellenben épen,
Pór menyecske jött. Korsó kezében.
Korsaját mig telemerítette,
Rám nézett át; aztán ment sietve.

Ottan némán, mozdulatlan álltam,
Mintha gyökeret vert volna lábam.
Lelkem édes, mély mámorba szédült
A természet örök szépségétül.

Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz. –

Lynn Grabhorn: A Vonzás Hatalma

"Sokat gondolkodtam azon, hogyan tudnám életemet jobbá tenni. Sokáig eltartott, mire rájöttem, hogy nem az változtatja meg az életemet, amit teszek, hanem az, ahogyan az energiámat áramoltatom. Mindig mélyen hittem a cselekvés varázserejében és abban, hogy semmire sem fogok jutni fáradozás és erőkifejtés nélkül.
Ha valamit helyre akarunk hozni, meg akarunk csinálni, hiába gondolkodunk százféle megoldáson, hiába érezzük tapasztaltnak magunkat. Nem számít, mit és hogyan teszünk. Nem számít, mennyi időt és energiát fordítunk rá. Ugyan is minden cselekedetünk a körülöttünk áramló, negatív energiából származik, sokkal inkább, mint spontán indíttatásból.
Vegyünk egy helyzetet, amelyet nem szeretünk. Természetünktől függően vagy csalódott belenyugvással föltartjuk a kezünket, meghajolunk a sorsunk előtt, vagy felpattanunk a nagy fehér lovunkra, mint Lone Ranger, és bekötött szemmel elgaloppozunk, miközben azt bömböljük: „Hejhó, Silver, indulááás!” Megszállottan keresünk valamilyen hősies cselekedetet, amellyel bosszút állunk a velünk megesett igazságtalanság miatt. Bármelyik megoldást is választjuk, még nagyobb lesz az, amit szerettünk volna eltüntetni.
Nézzük meg ezt a cselekvés-dolgot! Őrült cselekvésnek, „Hejhó, Silver!” szindrómának hívom a kényszert, hogy csináljunk már valamit, amivel helyrehozzuk a dolgokat. Amikor így cselekszünk, mindig a jó érzés energiája elől zárjuk el a szelepünket.
A legtöbb ember a világon azt hiszi, cselekednie kell. Vegyünk egy problémát, és „Hejhó, Silver!”, irány az őrült cselekvés. Nosza, adjunk el többet, keressünk többet, dolgozzunk többet! Pedig a tudatos teremtés arról szól, hogy energiát áramoltatunk, ami vonzza a dolgokat, és nem arról, hogy megpróbáljuk visszafordítani a folyó sodrását, ami a „Hejhó, Silver!”-séggel egyenlő.
Így soha nem működik. Nem tolakodhatunk másvalaki világába, hacsak nem vagyunk a rezgéseinken keresztül meghívva. Senki sem tolakodhat a mi világunkba, hacsak nem küldtünk hívó rezgéseket. Nem döngölhetünk semmit sem a helyére, akármilyen erősen ütjük, verjük is. Ez nem hozza meg az igazán óhajtott dolgot.
Hagyjunk fel a cselekvéssel? Természetesen nem. Csak cseréljük célzott cselekvésre az elkótyavetyélt energiánkat azzal, hogy felhagyunk a reflexszerű feleletekkel. Ha lelkesen koncentrálunk arra, amit leginkább szeretnénk, energiáink helyes irányba folynak. A cselekvés örömmé válik, nem a muszáj az úr. Egy probléma megoldására sokféle elképzelésünk lesz. Megnyílunk a kreatív életerő előtt, és egyszer csak azt vesszük észre, hogy lépésről lépésre vezetnek bennünket a jó úton, könnyedén afelé, ahová menni szeretnénk. Megtörtént a csoda.. Többé már nem felelgetők, hanem tudatos teremtők vagyunk.”

Kosztolányi Dezső

Platon mosolygós, csöndes agg vala.

S amint egy őszi nap nehéz beteg lett,
leült a földre dús szőlője mellett,
hol elhuzódott háza kertfala.
Reásütött kiszáradott, sudár
nagy termetére a langy napsugár,
tar homlokára fényt merengve szőve.
Mosolygva nézett az agg bölcs előre,
eltűnt előtte már a bú, a kín:
s elmélkedett az élet titkain...

Élvezte csöndben a szelíd magányt,
s amint a megváltó halálra várt:
meglátta árnyát a napos falon.
Gondolkodott: mi a való vajon,
hogy ő-e, aki ül a durva földön,
vagy az az árny, mely üldözi örökkön?
Elmélkedett soká, küszködve várt még,
s azt mondta végre, hogy való az árnyék,
s tünők a portestek s a kósza bolygók,
és fínom ajka édesen mosolygott.
Alkonyra kelve nem hallatva egy jajt,
a fal tövébe bölcselkedve meghalt.

A napkorong vérző aranyba hulla,
s fagyos meredtségben feküdt a hulla.
Árnyak remegtek, szél fuvallt alább,
s meglengeté a bölcs nagy, ősz haját,
más szélfiak kifordíták chitonját,
s szandálja lenge szíjjait kibonták,
mert bénaság nyügözte már a testet.

De a falon az árny táncolni kezdett...

Arany János

Edward király, angol király
Léptet fakó lován:
Hadd látom, úgymond, mennyit ér
A velszi tartomány.

Van-e ott folyó és földje jó?
Legelőin fű kövér?
Használt-e a megöntözés:
A pártos honfivér?

S a nép, az istenadta nép,
Ha oly boldog-e rajt'
Mint akarom, s mint a barom,
Melyet igába hajt?

Felség! valóban koronád
Legszebb gyémántja Velsz:
Földet, folyót, legelni jót,
Hegy-völgyet benne lelsz.

S a nép, az istenadta nép
Oly boldog rajta, Sire!
Kunyhói mind hallgatva, mint
Megannyi puszta sir.

Edward király, angol király
Léptet fakó lován:
Körötte csend amerre ment,
És néma tartomány.

Montgomery a vár neve,
Hol aznap este szállt;
Montgomery, a vár ura,
Vendégli a királyt.

Vadat és halat, s mi jó falat
Szem-szájnak ingere,
Sürgő csoport, száz szolga hord,
Hogy nézni is tereh;

S mind, amiket e szép sziget
Ételt-italt terem;
S mind, ami bor pezsegve forr
Túl messzi tengeren.

Ti urak, ti urak! hát senkisem
Koccint értem pohárt?
Ti urak, ti urak!... ti velsz ebek!
Ne éljen Eduárd?

Vadat és halat, s mi az ég alatt
Szem-szájnak kellemes,
Azt látok én: de ördög itt
Belül minden nemes.

Ti urak, ti urak, hitvány ebek!
Ne éljen Eduárd?
Hol van, ki zengje tetteim -
Elő egy velszi bárd!

Egymásra néz a sok vitéz,
A vendég velsz urak;
Orcáikon, mint félelem,
Sápadt el a harag.

Szó bennszakad, hang fennakad,
Lehellet megszegik. -
Ajtó megől fehér galamb,
Ősz bárd emelkedik.

Itt van, király, ki tetteidet
Elzengi, mond az agg;
S fegyver csörög, haló hörög
Amint húrjába csap.

"Fegyver csörög, haló hörög,
A nap vértóba száll,
Vérszagra gyűl az éji vad:
Te tetted ezt, király!

Levágva népünk ezrei,
Halomba, mint kereszt,
Hogy sirva tallóz aki él:
Király, te tetted ezt!"

Máglyára! el! igen kemény -
Parancsol Eduárd -
Ha! lágyabb ének kell nekünk;
S belép egy ifju bárd.

"Ah! lágyan kél az esti szél
Milford-öböl felé;
Szüzek siralma, özvegyek
Panasza nyög belé.

Ne szülj rabot, te szűz! anya
Ne szoptass csecsemőt!..."
S int a király. S elérte még
A máglyára menőt.

De vakmerőn s hivatlanúl
Előáll harmadik;
Kobzán a dal magára vall,
Ez íge hallatik:

"Elhullt csatában a derék -
No halld meg Eduárd:
Neved ki diccsel ejtené,
Nem él oly velszi bárd.

Emléke sír a lanton még -
No halld meg Eduárd:
Átok fejedre minden dal,
Melyet zeng velszi bárd."

Meglátom én! - S parancsot ád
Király rettenetest:
Máglyára, ki ellenszegűl,
Minden velsz énekest!

Szolgái szét száguldanak,
Ország-szerin, tova.
Montgomeryben így esett
A híres lakoma. -

S Edward király, angol király
Vágtat fakó lován;
Körötte ég földszint az ég:
A velszi tartomány.

Ötszáz, bizony, dalolva ment
Lángsírba velszi bárd:
De egy se birta mondani
Hogy: éljen Eduárd. -

Ha, ha! mi zúg?... mi éji dal
London utcáin ez?
Felköttetem a lord-majort,
Ha bosszant bármi nesz!

Áll néma csend; légy szárnya bent,
Se künn, nem hallatik:
"Fejére szól, ki szót emel!
Király nem alhatik."

Ha, ha! elő síp, dob, zene!
Harsogjon harsona:
Fülembe zúgja átkait
A velszi lakoma...

De túl zenén, túl síp-dobon,
Riadó kürtön át:
Ötszáz énekli hangosan
A vértanúk dalát.

Petőfi Sándor

Föltámadott a tenger,
A népek tengere;
Ijesztve eget-földet,
Szilaj hullámokat vet
Rémítő ereje.

Látjátok ezt a táncot?
Halljátok e zenét?
Akik még nem tudtátok,
Most megtanulhatjátok,
Hogyan mulat a nép.

Reng és üvölt a tenger,
Hánykódnak a hajók,
Sűlyednek a pokolra,
Az árboc és vitorla
Megtörve, tépve lóg.

Tombold ki, te özönvíz,
Tombold ki magadat,
Mutasd mélységes medred,
S dobáld a fellegekre
Bőszült tajtékodat;

Jegyezd vele az égre
Örök tanúságúl:
Habár fölűl a gálya,
S alúl a víznek árja,
Azért a víz az úr!

Kaffka Margit

Parti homokban fekszünk,
Végig simít a szél
És az árnyékunk egyszer csak összeér.

Lassan hátrál a tenger,
Csendre inti vizét;
Szomjas bőrödön érzem a só ízét.

Várj, ne ronts el semmit kérlek,
Várj, ez a mi éjszakánk!
Az örök film rólunk pereg,
Csak másként játszanánk.
Várj, ne ronts el semmit kérlek,
Várj, élvezd az éjszakát!
A távolban értünk is szól a latin szerenád.

Engedj szívedhez engem,
Szeress úgy, ahogy én!
S újra rajzolja arcunk a szenvedélyt.

Tóth Árpád

Hölgyeim és uraim, Tizenkettőt kongott az óra,
Figyeljenek most szépen, ahogy illik,
Erre az érzelmes búcsúztatóra,
Melyet mint "hősnő" most elrebegek,
Lévén az én szerepeim
A tragikus és komoly szerepek.
Jelentem hát a hölgyeknek s uraknak,
Hogy míg önök itt ölébe csücsültek
Pezsgős jókedvnek s rózsás hangulatnak,
S mulatnak,
Azalatt meghalt az öreg Náthán,
Akinek bánat-batyu volt a hátán,
Meghalt a könnyet mázoló,
Vesékbe gázoló,
Rossz portékákkal házaló
Ó esztendő,
S most új, vígabb élet kezdendő!

S hogy e vígságot stilusosan adjam,
A hősnő-jelleget, bárhogy is szeretem,
Most levetem,
És eljátszom önök előtt
Egy lengébb s vígabb szerepem
A zord jambusokat ma csípje kánya,
Ma én vagyok Szilveszter szobalánya,
S bejelentem,
Hogy most egy új vendég érkezett,
Valami víg monoplánszerkezet
Röpítette ide,
S két nagy koffer van a két kezibe,
Melyekben, mondja, jó kedvet és mámort
S más ilyen finom, kedves portékát hord.
S átnyújtotta a névjegyét,
Hogy hozzam be s mondjam meg a nevét,
Hogy ő a Boldogság és Társa-cég
Kiváló s megbízható utazója,
S a neve, mely mással össze nem tévesztendő,
A neve - Boldog Újesztendő!

Kérem, ez ifjút a kofferjével
És minden drága offertjével
Fogadják szívesen!
Úgy látszik, megbízható vigéc,
Bizalomkeltő, ahogy kinéz,
Bár még Bérczinél is sihederebb,
Jóképű s elegáns gyerek,
S mivel a rendelés máris elkezdendő,
Hát kezdem én s mondom: nos, újesztendő,
Lássuk, hogy milyen finom árut tart most, Kérek ezennel egy forró, zúgó tapsot!

Weöres Sándor

Szép a fenyő télen-nyáron,
sose lepi dermedt álom:
míg az ágán jég szikrázik,
üde zöldje csak pompázik.
Nagykarácsony immár eljő,
érkezik az új esztendő.
Míg a mező dermed, fázik,
a zöld fenyves csak pompázik.

Csanádi Imre

Tél, tél,

zúg a szél,

havat kavar

kinn a szél;

éjek éjén,

erdők mélyén

őzike tib- láb

jaj, hogy fél!

Ágak,

durrognak

vad árnyékok

forognak.

Holdas

hegy- élen

ordas üvölt

kevélyen.